Amikor az első kecskét választottam semmi tudatosság nem volt benne. Annyira nem, hogy hazafele tartottunk egy kiskutyával az ölemben, amikor elhaladtunk egy tanya mellett. Szóltam a férjemnek, fék, kanyar, oda bemegyünk. Nem is értette, kicsit furcsálta is, meg veszekedett is, de ebből nem engedtem…
Ott állt egy anyakecske megkötve, meg a két fia. A gazdát megkérdeztem, eladó e. Az volt.
A kutya mellé beraktunk hát 3 kecskét is hátra.
SZóval ha valaki én biztosan tudom, hogyan nem kell kecskét venni.
Aztán még aznap este nagy vihar volt és- bár volt fedett helyük – sajnos reggelre a vihar, a stressz miatt az egyik kis bak meghalt.
Szóval ha valaki tudja, milyen kudarccal kezdeni az első napot a kecsketartásban az biztosan én vagyok szintén.
Fejni nem tudtam. De akartam. Kecskét tartani se tudtam. De akartam.
Az, hogy szentül elhittem, hogy a neten összevissza olvasgatott hülyeségek mind igazak? Nos. Elmondhatom, hogy ha valaki hülye volt az is én voltam.
Nem tartott fél évnél tovább az első próbálkozás. Inkább eladtuk szegényeket, mert az ő érdekük volt. Nálam nem élték volna meg a tavaszt amilyen bamba és buta voltam.
Inkább újra felszívtam magam és azzal töltöttem fél évet, hogy a csekélyke tapasztalatomat összeegyeztettem az olvasottakkal. Elmentünk jó pár helyre, megnézni honnan is kellene akkor kecskét venni. A parlagit gondoltam álmaim kecskéjének. Annyi jót írtak róla, hogy kezdőknek is jó lehet, meg még igénytelen is, na meg mindent is megeszik… Nem találtam olyan helyet akkor ahonnan kecskét akartam vagy mertem volna venni a múltbéli kudarcélmény miatt. Valami mindig volt, ami miatt nem.
Aztán egy újságban megláttam egy egyszerű, 2 soros hirdetést. “ Szánentáli anyakecskék és gödölyék eladóak.” Egy hétig, akárhova is raktam az újságot, mindig ott nyílt ki és ordított rám, hogy hívd fel.
Ki? Én? Kezdőként? Szánentálit? Azt a nagy cicis, hatalmas, szép, csodálatos, varázslatos kecskét? Tartsam? Azt se tudom miféle mennyei mannát vegyek neki? Nem is tudom miféle palotában érezné jól magát. Dehooogyishívom…
Aztán összeszedtem minden önbizalmam, lesz ami lesz, tudnom kell legalább, hogy megvannak e még. Hol vannak?
Egy fáradt hang vette fel a telefont. Nő. Átfutott az agyamon, hogy le kellene tenni a telefont, mert tuti nem én leszek az aki felvidítja ezt a hölgyet és még kérdezni is akarok. Esélytelen vagyok.
Aztán feltettem az első kérdést: hogy van ereje eladni őket?
A válasz így hangzott: magát nem érdekli mennyi tejet adnak, hány kilók és mennyibe kerülnek?
-Nem. Azt akarom tudni, hogy mit érez.
– Tegeződjünk.
-Jó
-Azt érzem, hogy neked szívesen eladnám.
…és 2 órát beszélgettünk RÓLUK.
Amikor először megpillantottam őket, pontosan olyanok voltak, amilyennek elképzeltem. Nem. Nem olyanok voltak. Sokkal szebbek. Gyönyörűek és tudtam melyik melyik. Pontosan ahogy a telefonban leírást kaptam róluk. Aztán odajött hozzám két szarvalt, hófehér éves csillogó szemű lány. A kezembe hajtották a fejüket. Egyszerre. Ami és Anita. Hogy honnan tudtam? Mert a telefonban a gazda kérdezett, válaszoltam és azt mondta: Ani és Ami olyanok mint te. Rád fognak találni.
Kérdeztem milyen gazdája lehetek én kezdőként ezeknek a hölgyeknek.
Csak annyit válaszolt: jó és az pont elég.
Hát így történt, hogy elesett a szívem a szánentáli kecskéknél.
Aztán alig, hogy feltápászkodtam, máris megbotlottam az alpesikben.
De az már egy másik történet.
