Valami sablonos szöveget kellene ide írnom. Olyat mint, hogy van 150 kecském, meg menő vagyok, mert már 11 éve óriási sikerrel gazdálkodok és csillámporos kecskefingocskák között lélegezve, gidazáporban mámorkodok. Sajnos nem ez van.
A 150 és a 11 stimmel, a többi nem annyira.
Kezdő és meglehetősen tapasztalatlan kecsketartóként egy nagy adag szívásként jellemezném az első 2 évet. A többi csak sokkos állapotokat okozott bennem, de egész jól kezelem…
A nagy szerencsém az volt, hogy a második évben egy olyan különleges embertől vásároltam az első szánentáli kecskéimet, aki aztán nem volt rest felvenni nekem a telefont, amikor pánikrohamot kaptam egy keresztbe ellő kecske, vagy éppen egy kificamodott kecskeláb láttán. Éjjel is türelemmel hallgatta a nyavalyáim, amikor azt sem tudtam fiú vagyok e vagy lány és órákig tudtunk beszélni mindenről ami kecske, ami genetika és ami tapasztalat. 3 évig lebeszélni próbált a kecsketartásról, aztán pedig, látva, hogy menthetetlen kecskebeteg vagyok, feladta.
Rengeteget köszönhetek neki és megtanított értékelni, mekkora jelentősége van annak, ha valaki ˝fogja a kezem˝, akkor is ha az elméleti tudás megvan, de a gyakorlat nem egyezik a könyvekben és az interneten olvasottakkal.
Tapasztalataim és tudásom messze nem teljes, azt hiszem, amíg csak egy kecskével több születik holnap a mához képest, van mit tanulnom. Nem is célom elhitetni senkivel, hogy sokkal ügyesebb, okosabb, tanultabb, vagy tapasztaltabb vagyok bárkinél.
Bénázásaimnak valami haszna talán mégis lehet, mert nagyon régóta kérik többen, hogy rázzam már gatyába a szavakat a fejemben dobjak össze egy oldalt és adjam át amit tapasztaltam. Legyen.
Ez az oldal arra születik és formálódik majd, hogy lerójam tiszteletem minden egyes kecskémnek és kecsketartónak akik segítettek azzá lenni aki vagyok.
Fehér Éva